Ma hajnalban, szinte pontban éjfélkor volt egy éve, hogy a fiam felhívott, és közölte, hogy balesetet szenvedtek, és ő jól van. Az csak később derült ki számomra, mennyire súlyos volt az a baleset, és hogy milyen szörnyűséget kellett megélniük azután is, hogy kimenekültek az égő buszból. Ez a szörnyűség azóta is kísérti a túlélőket, a hozzátartozóikat, és legfőképpen azokat, akik szeretteiket vesztették el a balesetben.

Egy családállítás vizsgára készülve olvastam ma Bert Hellinger: A folyó nem kérdi, merre visz az útja című könyvét. Már maga a cím is beszédes, hiszen ahogy a folyó nem kérdi, merre menjen, a lelkünk, a sorsunk sem kérdi, merre visz az útja, csupán követi a lélek folyását. A könyv Tettesek és áldozatok békéje című fejezete mélyen megérintett a baleset kapcsán, ezért “ragadtam tollat” és írtam meg ezt a bejegyzést, hogy megosszam azt a megközelítési lehetőséget, mely segíthet megtalálni a baleset után is a lelki békénket.

Bert Hellinger szerint mindannyian egy nagy közös lélek részét alkotjuk. Ez a lélek átszövi az egész életünket, és e nélkül a lélek nélkül nem léphetnénk kapcsolatba sem önmagunkkal, sem a külvilággal, sem az emberekkel. A lélek legfőbb funkciója, hogy egyesítsen és irányítson minket, mind egyéni szinten, a testünkön belül, mind azon túlmutatva, családi viszonylatban is, és a világ egészében egyaránt.

Ez a nagy lélek valamilyen módon szolgálatába kényszeríti az embert. Vannak, akik gyógyító szolgálatot töltenek be, és vannak, akik szörnyű, ártalmas szolgálatot. Van, akinek kellemes ez a szolgálat, van, akinek nehéz. Egy híres terapeuta szerint “mindenki megtalálja a dalt, amelyet énekelnie kell.” Aki ezt a dalt énekli, a lelke mélyén elégedett, bármi legyen is a feladata.

Ha el tudjuk fogadni azt, hogy tettes is, és áldozat is ugyanazt a szolgálatot végzi, ugyanannak az erőnek a szolgálatában áll, és paradox módon a szeretet elvét követi, alázattal el tudjuk fogadni a világot olyannak, amilyen, és nem akarjuk mindenáron megváltoztatni. Ez nagyon nehéz lehet, bizonyos esetekben szinte lehetetlennek tűnhet. Hellinger szerint nem választhatjuk meg szabadon azt, hogy jók vagy rosszak vagyunk. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a felelősséget teljesen át lehet hárítani a nagy közös lélekre. A tettes a vétkén keresztül szolgál, ugyanakkor viseli tettének következményeit, mert ez is hozzá tartozik a nagy egészhez. Ismétlem, viseli a következményeket. Ez fontos. Ahogy az is, hogy a jóknak ugyan lehet, hogy kellemesebb a sorsuk, de nem állnak a többiek felett. Mert a legmélyén alapvetően minden ember egyforma. És mindannyian szolgálatot teljesítünk.

A pszichoanalízis óta tudjuk, hogy egy esemény feldolgozásához mennyire fontos felhozni az elfojtott emlékeket, élményeket, és az azokhoz kapcsolódó érzéseket. A történtekkel kapcsolatos érzelmeink, a harag, a düh, a szégyen, a fájdalom vagy akár az öröm, a boldogság megélése – olyan ütemben és mértékben, ahogy arra képesek és alkalmasak vagyunk -, egy idő után megszabadíthat a béklyótól, a röghöz kötöttségtől, melyet a feldolgoz(hat)atlan esemény hozott létre, és idővel tovább indulhatunk a saját utunkon.

Hellinger szerint ehhez még egy nagyon fontos lépést meg kell tennünk, és ez most még valószínűleg sok érintett számára érzéketlenségnek és elképzelhetetlennek tűnik: sajnálat nélkül el kell tudnunk fogadni az eseményt. Ha tehetetlenségünkben, hogy nem tudunk rajta változtatni, elfogadjuk a történteket, és megengedjük magunknak, hogy lehet úgy, ahogy van, akkor a lelkünk mélyére hatolhatunk, és olyan erőt meríthetünk belőle, mellyel más ember nem rendelkezik, kivéve, ha ők is elfogadták azt, ami velük történt. Ez az elfogadás csak akkor lehetséges, ha megértjük, hogy ez az esemény be volt ágyazódva valami nagyobb összefüggésbe, amit mi nem tudunk megérteni. Mi, emberek, igyekszünk elkerülni a rettenetes dolgokat, mintha azoknak nem szabadott volna megtörténnie. Pedig épp a rettenetes események azok, amelyek végül mindennek az alapját alkotják és hordoznak mindent. Csak az teljesen szabad, aki a rettenetest is elfogadja.

Tudom, hogy az itt leírtak megértéséhez, átéléséhez és elfogadásához sok idő kell, hiszen a lélek nagyon lassú. Lassan, komótosan halad az útján. Sok türelem és erő kell ehhez a szolgálathoz. Tudom, hogy egy kamasz gyermekét elveszítő szülő talán soha nem képes elfogadni egy nagyobb összefüggés létezését. Én is elvesztettem egy gyermekemet a születésekor, ismerem azt a tehetetlen fájdalmat és értetlenséget, mely akár hosszú időre megakadályozhatja a tragédia feldolgozását. És tudom, hogy az én akkori fájdalmam talán meg sem közelíti azt a fájdalmat, gyötrelmet, kínt – nincs is szó rá – amit a balesetben gyermeküket elvesztett szülők érezhetnek. Mégis Illyés Gyula szavaival kívánok magunknak, az érintetteknek végtelen lelki erőt, kitartást és sok körülölelő szeretetet e szörnyű tragédia feldolgozásához.

“Köszönet érte,
az erőért a győzelem-vevéshez
a poklon is.
Ím, a vég, mely előre visz.
Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja
a rettenetet, azzal föl is oldja.
Ím, a nagy lélek válasza a létre
s a művészé, hogy megérte
poklot szenvednie.

Mert olyanokat éltünk meg, amire
ma sincs ige.”

/Illyés Gyula: Bartók/

ÍRJ NEKEM