Manapság egyre inkább azon kapom magam, hogy szívemből szól Nagy László fenti idézete. Lehetne valahogy úgy, hogy ne kelljen kérnem? Miért megy az nekem – nekünk – olyan nehezen? Erre a kérdésre keresem a választ ebben a bejegyzésben.

A legelső alkalom, amikor ezzel a nehézséggel szembesültem, egy Tantra párkapcsolati worshop gyakorlat volt, mely azt a témát célozta, hogyan vagyunk mi a segítéssel és a segítség kéréssel?  A gyakorlatban a pár egyik fele elesett volt, akinek segítségre volt szüksége, és a másik fél volt az, aki segített neki. Háromféle módon próbáltuk ki a támogatás lehetőségeit:

• segítek neki kérés nélkül;
• fizikailag nem segítek, csak támogatom, itt vagyok vele, együttérzek;
• akkor segítek, ha kéri.

Számomra nagyon komoly problémát okozott segítséget kérni. Hosszú percek teltek el, mire meg tudtam mozdulni, és jelezni a páromnak, hogy segítsen. Döbbenetes megélés és felismerés volt. És ma, egy másik hétköznapi szituációban ugyanezzel találkoztam. Görcsölök, félek, mert kérnem kell.

Én alapvetően hajlamos vagyok – voltam – kérés nélkül segíteni másoknak. „Helikopter szülőként” így neveltem a fiamat is, még meg sem született a fejében, hogy mondjuk szalvétára lenne szüksége, mert koszos lett a keze, én már adtam is neki. Utólag rájöttem, hogy ezzel gyengítem őt, mert azt feltételezem, azt az üzenetet küldöm felé, hogy ezt ő úgysem tudja egyedül megcsinálni. Persze ennek köszönhetően ő kiskorában nem igazán tanult meg kérni. Miután erre rájöttem, elkezdtem erre figyelni, és ma már csak akkor segítek neki, ha kéri, és ez mindkettőnk számára előnyösebb. Sokkal egyenrangúbb lett a kapcsolatunk.

Vajon azért csináltam ezt, mert én magam sem szeretek és tudok kérni?
Miért olyan nehéz nekem kérni? Mi lehet e mögött?

Ha azt várom, hogy találják ki a gondolatomat, ne kelljen mondanom, mire van szükségem, az beleragadás lehet a csecsemő és kisgyerek létbe, amikor még nem tudja a gyermek kikommunikálni, mire van szüksége, hanem anyának kell kitalálni azt. Lehet, hogy én is ebbe ragadtam bele a fiammal, elfelejtettem időben kilépni a szimbiotikus üzemmódból…

De azt hiszem, az én kérés-fóbiám mögött más van. Félelmetes kérni nekem.

Félelmetes az, hogy visszautasíthatnak. Lehet, hogy sok olyan „megsemmisítő” visszautasításban volt részem, ami nem kizárólag a kérésemről szólt, hanem azt éltem meg, hogy engem utasítanak vissza. Ez nagyon fontos, ennek a szétválasztása a kérések esetén – bármit kérek, annak visszautasítása nem egyenlő az én visszautasításommal. A visszautasításnak számos más oka lehet, és általában van is, mint az, hogy „neked ezt nem teszem meg”. Lehet, hogy nem ér rá éppen az illető vagy nincs most erre energiája, kedve, lehetősége stb.

Lehet, hogy nehéz beismernem azt, hogy ezt egyedül nem tudom megoldani, hogy valaki más támogatására van szükségem. Mert akkor nem vagyok elég ügyes, elég okos, elég jó.  Vagy itt jelenhet meg a fenti versben is szereplő szégyen, ha esetleg korábban gyakran kaptam olyan válaszreakciót a kérésemre, hogy „Ugyan már, hát még ezt sem tudod megcsinálni?!”  Sérülhet az önértékelésem, és azt is gondolhatom, a másik fél nem fog már engem annyira értékesnek találni. Pedig ugyanúgy, ahogy a sebezhetőségünk megmutatása, vagy érzéseink megosztása, a segítségkérés is közelebb hozhat engem a másik emberhez. (Arról nem is beszélve, hogy van egy olyan mondás, hogy ha szeretnéd, hogy valaki kedveljen téged, kérj tőle valamit, mert utána az belső ellentmondást – kognitív disszonanciát – okozna benne, ha megtesz neked egy szívességet és egyébként korábban esetleg nem kedvelt téged. 🙂 )

A kérés esetén az is visszatarthat engem, hogy ha kérek valakitől valamit, megmutatom a gyengeségemet, és kiszolgáltatottá válok, a másik kénye-kedve szerint eldöntheti, hogy segít-e nekem vagy sem, vagyis elveszítem a kontrollt az életem felett. Már nem én irányítok.

Olyan gondolat is lehet a fejemben, hogy a másikat úgysem érdekli az én gondom, megvan neki a maga baja, nem akarok senkinek a terhére lenni. Viszont mostanában az a tapasztalatom, hogy ha oda merek fordulni valakihez egy apró szívességgel, kéréssel, kérdéssel, az további interakciót, további kapcsolódási lehetőséget is teremthet.

Van kliensem, aki azért fél szívességet kérni, mert akkor a másik majd cserébe szintén szívességet fog kérni, és arra majd ő nem mondhat nemet, vagyis kötelező lesz neki akkor és olyan módon segíteni. Pedig ugyanúgy, ahogy a másik fél nemet mondhat az én kérésemre, én is bármikor mondhatok nemet a másik kérésére, függetlenül attól, hogy korábban mi történt közöttünk.

Érdemes tehát kipróbálnunk, hogy elkezdünk kisebb-nagyobb kéréseket kérni, a szükségleteinket, vágyainkat egyre inkább kifejezni – írom ezt magamnak is 🙂 – mert így  megtapasztalhatjuk, hogy az emberek általában szívesen segítenek egymásnak. 🙂

És ha valakitől segítséget kérünk, azzal emeljük, erősítjük őt, növeljük az értékességének érzését, tehát nemcsak magunkkal, hanem a másikkal is jót teszünk.

ÍRJ NEKEM

Zárásképpen álljon itt Nagy László gyönyörű verse teljes terjedelemben.

Nagy László: Adjon az Isten 

Adjon az Isten 
szerencsét, 
szerelmet, forró 
kemencét, 
üres vékámba 
gabonát, 
árva kezembe 
parolát, 
lámpámba lángot, 
ne kelljen 
korán az ágyra hevernem, 
kérdésre választ 
ő küldjön, 
hogy hitem széjjel 
ne dűljön, 
adjon az Isten 
fényeket, 
temetők helyett 
életet – 
nekem a kérés 
nagy szégyen, 
adjon úgyis, ha 
nem kérem.