Megmutatni magunkat – A sebezhetőség ereje

Megmutatni magunkat – A sebezhetőség ereje

március 15, 2018
pszichológia, Útravalók

Sok idő telt el, mióta legutoljára bejegyzést készítettem. Ennek oka, hogy a veronai balesettel kapcsolatos bejegyzésemre egy számomra indulatokkal teli, megmagyarázhatatlanul ellenséges reakciót kaptam, ami lesokkolt és heves érzelmi reakciókat váltott ki belőlem. Szembesültem azzal, hogy mennyire sebezhetővé válok, ha megmutatom magam az írásaim által, és számadásra késztetett, vajon tényleg szükségem van-e erre, megéri-e nekem bejegyzéseket készíteni, kitéve magam az írásaimon keresztül engem érő elismeréseknek és bírálatoknak, és az azok révén bennem kialakuló érzelmi viharoknak.

Tétovázásomban és hezitálásomban, hogy továbbra is írjak-e, és ha igen, miről, ismét szembetalálkoztam Brené Brown-nak, a Houston-i Egyetem kutató professzorának A sebezhetőség ereje című TED előadásával, mely megerősített abban, hogy megfelelő helyen, megfelelő közösségben igenis érdemes kockáztatni, és egyben biztosította a következő bejegyzésem témáját is.

A kép forrása: http://konyves.blog.hu/2013/07/08/a_kutato_akinek_ideg-osszeroppanasa_volt

Mi is a sebezhetőség? Brené Brown definíciója szerint “bizonytalanság, kockázat, érzelmi kiszolgáltatottság”, mellyel nap, mint nap szembesülünk. Akkor érezzük, amikor egy olyan szituációba kerülünk, amikor számunkra bizonytalan a helyzet kimenetele, megjósolhatatlan a végeredménye, kockáztatjuk, hogy esetleg sikertelenül járunk vagy visszautasítanak bennünket.

Annak érdekében, hogy elkerüljük a sebzettséggel, a kudarccal járó kellemetlen érzéseket – a rémületet, a nevetségessé válást, a bűntudatot – elzárjuk magunkat bizonyos szituációktól, helyzetektől, az új élményektől, más emberektől – magától az élettől. Lezárjuk magunkat, hogy sebezhetetlenekké váljunk, és elhatároljuk magunkat a kapcsolatoktól, melyek értelmet és jelentést adnak az életünknek. Félünk láttatni magunkat, félünk megmutatni, milyenek vagyunk valójában, hiszen előfordulhat, hogy az, amit adni tudunk, az a másik félből ellenállást, visszautasítást, támadást vált ki. Félünk, hogy igazi énünk nem elég, hogy amit mi fel tudunk ajánlani, az nem lesz elfogadható, és hogy van bennünk valami szégyellnivaló, ami miatt nem érdemeljük meg a kapcsolatot. Igyekszünk tökéletesnek látszani, vagy úgy tenni, mintha az, amit mondunk vagy teszünk, nem lenne hatással a többi emberre.

A kudarccal járó kellemetlen érzelmek előérzete, vagy a tőlük való rettegés tesz annyira védekezővé minket a lehetséges tévedésekkel, bírálatokkal szemben.

Rossz hír, hogy nem tudjuk megválogatni, melyik érzelmeinket tompítjuk el: ha eltompítjuk a rosszakat, a félelmet, a haragot, a fájdalmat, a gyászt, a csalódást, eltompulnak a pozitív érzések is, az öröm, a hála, a boldogság érzete is. Minél jobban félünk, annál sebezhetőbbek vagyunk, és minél sebezhetőbbek vagyunk, annál jobban félünk.

A tévedés, a kudarcok, a sikertelenség, a sebzettség elviselésének képessége – Irna Gadd pszichoanalitikus szerint* – az érzelmek elviselésének képességétől függ.

Ha túl szomorúak, fáradtak, érzelmileg kimerültek vagyunk, inkább nem vállaljuk a rosszabb közérzet vagy a még fokozottabb érzelmek kockázatát, ezért – belső törékenységünk védelmében – ragaszkodunk a saját igazunkhoz, az álláspontunkhoz, még akkor is, ha ez az elkerülni vágyott belső konfliktus, érzelmi vihar helyett külső nézeteltéréshez vagy akár sajátos magányossághoz is vezethet.

A sebezhetőség nem egyenlő a gyengeséggel. Ha sebezhetőek vagyunk, az azt jelenti, hogy ki vagyunk téve egy olyan helyzetnek, amely a megsebzettség, a támadás lehetőségét rejti magában, ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ezt a támadást képtelenek vagyunk kivédeni, megakadályozni. A döntés, ha tudatosul bennünk, hogy a sebezhetőségünket kockáztatjuk, a mi kezünkben van.

A bizonytalanság, a kockázat, az érzelmi kiszolgáltatottság, melyekkel nap mint nap szembesülünk, nem választható. Az egyetlen kérdés, amiben mi dönthetünk, hogy részt veszünk-e benne. Hajlandóak vagyunk-e elmerülni a sebezhetőségünkben, amely meghatározza bátorságunk mértékét, és azt, hogyan reagálunk, ha bizonytalansággal, kiszolgáltatottsággal, vagy érzelmi kudarccal kerülünk szembe.

A bátorság ebben az esetben a sebezhetőségünk felvállalása, megélése, gyakorlása. Amikor például a munkahelyen a főnökünktől meg merünk kérdezni egy kellemetlen kérdést, ellent merünk mondani neki, vagy amikor a barátaink körében elég merészek vagyunk más álláspontot képviselni, mint a többiek. Ha ki merünk állni magunkért, vagy ha van bátorságunk megmutatni a gyengeségünket és segítséget kérünk.

A sebezhetőség észlelése az a képesség, hogy tudatosítjuk magunkban a kiszolgáltatottságot és a kockázatvállalást, vagyis a lényeg nem az, hogy mennyire vagyunk sebezhetőek, hanem hogy mennyire vagyunk képesek azt tudatosítani magunkban. Minél kevésbé vagyunk tudatában a mindennapi helyzetekben rejlő fenyegetettségnek, védtelenségnek, kiszolgáltatottságnak, annál inkább sebezhetőbbekké válunk.

A sebezhetőség tudatosítása segíthet abban, hogy a különböző helyzetekben el tudjuk dönteni, mikor vállaljuk fel a megnyílással, intimitással, közeledéssel járó kockázatot és mikor döntünk úgy, hogy a sérülés és az érzelmi hatás kockázata nagyobb, mint amit mi az adott pillanatban elbírunk, ezért nem vállaljuk a sebzettség lehetőségét.

Minél több bántást, sebzést tapasztaltunk meg az életünk során, annál kevésbé merészkedünk bele abba, hogy újra bevállaljuk a sérülés kockázatát. Minél inkább elvesztettük a bizalmat az emberekben, az emberi kapcsolatok gyógyító erejében, a hitet saját szerethetőségünkben, annál nehezebb lesz újra bizalmat szavazni a kapcsolatoknak, és újra bátran felvállalni a sebzettség lehetőségét. Egy megtartó közösség, egy bizalmi kapcsolat, vagy akár egy terápiás, gyógyító, intim tér lehet az, amely szép lassan, lépésről lépésre visszaadhatja a bátorságunkat és a hitünket a saját szerethetőségünkben.

Ahhoz, hogy olyan emberek legyünk, amilyenek mindig is szerettünk volna lenni, érdemes vállalnunk, hogy újra sebezhetővé váljunk. Minél többször tudatosítjuk magunkban egy helyzet, egy alkalom vagy egy élmény “sebezhetőségi mértékét” és növeljük – a fent leírt módokon – a lelki erőnket, annál több alkalommal tudjuk vállalni a sebezhetőség kockázatát. Ha eljött az ideje és készen állunk rá, vegyük le a páncélt, tegyük le a fegyvert, mutassuk meg magunkat, és hagyjuk, hogy lássanak minket. Válasszuk a védekezés helyett a nyitottságot, a távolságtartás helyett pedig az intimitást, minden egyes alkalommal tudatosan eldöntve, mely kapcsolat éri meg az esetleges sebzettség kockázatát. Ha ezt a megfelelő közegben tesszük, megtapasztalhatjuk a felénk áradó szeretetet, törődést, odafigyelést, mely eddig a sebezhetőség lehetőségével együtt kizáródott az életünkből. S ha sebződünk is, használhatjuk ezeket a helyzeteket arra, hogy belenézzünk abba a tükörbe, melyet az adott szituáció mutat, és megpillantsuk egy olyan részünket, melyet eddig homály fedett, és amely most egy pillanatra napvilágra került. Minden kritika, észrevétel esetén megvizsgálhatjuk, mi az, ami ebből rólunk szól, ami alapján eldönthetjük, szeretnénk-e valamilyen gondolkodási vagy viselkedési mintánkon változtatni. A bejegyzésemre adott sokkoló reakció például remek lehetőséget adott számomra, hogy megvizsgáljam magamban, van-e valóságalapja a kritikának, és egyben módot adott arra is, hogy régi, megkövült érzéseimmel dolgozzak. Segített széthajazni, mi az, ami a reakcióból a másik félé, és mi az, ami az enyém.

A Brené Brown által végzett kutatás szerint azok, akik vállalják a sebezhetőségüket, a “teljes szívvel élők”, akik érdemesnek tartják magukat arra, hogy szeressék őket és tartozzanak valahová. Elég bátrak ahhoz, hogy el merjék mondani a történetüket, van merszük tökéletlennek lenni, és el tudják hinni, hogy tökéletlenségükben is elegek. Annak érdekében, hogy önmaguk lehessenek, képesek lemondani arról az elképzelésről, milyennek kellene lenniük. Tudatában vannak, és vállalják, hogy sérülhetnek is egy kapcsolatban.

Mert ami sebezhetővé teszi őket, az teszi őket igazán széppé is.

A sebezhetőség a gyökere az örömnek, a kreativitásnak, a valahova tartozásnak, a szeretetnek. Sebezhetőnek érezni magunkat annyi, mint élni.